Köszöntő 2010.

Egy pohár bort az óévre…
Fénye kristályban bíborul.

Kortyot a múltra, egyet az idénre..
Még egy utolsót, ezek tetejére.
Okot találni nem is olyan nehéz,
Szédölög is tőle már a józan ész…

Borban áztatja búsan bűnbánatát…
Néha örömével ez is együtt jár.

Mindenre inni kell masszívan, de szépen’!
Hol az a kecses, cseng-bong hangú pohár,
miben a vörösbor bársony bíbora vár.
Add kezembe kérlek, ünnepén az évnek!
Temettük a múltat, kezdődjön az ének.

Bort hát az asztalra, csurig poharakban.
Beleölt bánatunk gurítsuk le gyorsan.

Bódult örömmel szikrázik a szemünk
a jobb jövőnkért borral korteskedünk.
Hol az a pezsgő már!.....A borok hableánya!
Pillangó kedvünkre testesebb bor járja..

Tovább tart selymes, édes gurulása,
Mint ezer buborék szétpukkadása.

Bort iszik a magyar, pezsgőt a francia…
Viszkit az írek, és egész Amerika.
Koccintsunk hát együtt, de ne a medvére,
Csakis saját magunk, önzőn jókedvére!

2010. január 1.

Ismeretlen év...

Félnem kellene..
Ismeretlen év ez.
Semmi remény arra,
hogy ez majd szép lesz.
Szép, vagy jó, vagy rossz tán?
Ki tudja, ki érezi?
Belegyalogolván,
hogy fog majd kinézni…
Elindult az óra,
pergetve perceket.
Ne vedd lassulóra
a rohanó éveket.
Tartsd a lépést velük
Fürgén és boldogan:
Nem olyan sok az már,
ami még hátra van…

2010 január 01.

2010 elé...

2010 a Csönd és a Hallgatás éve lesz....Nálam legalábbis. Olyan ez, mint a kolostorban a szereztesek, akik különféle fogadalmakkal a teljes megtisztulást keresik. Én nem fogadkozom, egyszerűen csak érzem. A kolostor adott, már csak hallgatnom kell a csöndet. Vétek lenne megtörni akárcsak egy szóval is, hisz az ember lelke, szeme, szavak nélkül is beszél....A teljes összhang, a harmónia valahol erre van. Hogy pontosan hol, azt még nem tudom, de jó lenne megtapasztalni, mert akkor béke lenne bennem és körülöttem.

Nem vagyok a szó szoros értelmében hívő, sőőt, nagyon is kételkedem. De van saját hitem! Nem járok templomba és mégis imádkozom néha...Csak úgy a magam módján..Néha meghallgatásra talál ez az ima, néha nem. Amikor igen, akkor új erőt merítek belőle. Mostmár tudom, hogy híú ábránd azt hinnem, hogy másokat megismerhetek, amíg saját magammal nem vagyok tisztában. De valószínűleg ezzel mások is így vannak. Kell az a "pár év tapasztalat" - a kapott "pofonok', amiktől az ember akaratlanul is a helyes út keréknyomaiba billen. Aztán megtanulja szépen, lassan a fontossági sorrendet az életében. Én már tudom a sorrendet. Kívánom mindenkinek, hogy mielőbb megtalálja azt az utat, amin járnia kell.

A féreg..

Eszi a féreg, rágja….
A friss húst zabálja.

Így ítél életet
lassú, kínhalálra.
Ölelnek álmaim
Elmém kulcsra zárva.
A testem had vigye,
csak lelkem ne bántsa.
Falakat építek
a féregirtásra.
Szilárdan állni fog
a könnyek barikádja.
Bevehetetlenül
védi majd életem:
azt a rövid időt,
mi megmaradt nekem.
Csaliként húsomból
darabokat dobok,
hogy hihesse rólam:
Végleg elfogyok.
Minden egyes cafat,
mi szájához tapad:
Védi vérző lelkem
a sziklafal alatt….

2010. január 1.

Itt ez a hely...

Szeretek itt.
Mint ki dobozba csomagolta álmait,
úgy ülök az út peremén.
Hogy lássam, ha jössz majd felém.
Dobolnak ujjaim a kövön,
gondokkal küszködöm.
A „csecsebecsékkel” alkalomra várok:
Beszűkültek a határok….

Valakinek ajándékként adnám az egészet,
ezt a furcsa, kartonpapíros álomképet…..

Ha erre jár véletlenül.
De nincs itt más, csak én, egyedül.
Itt ez a hely, ezt szeretem.
Itt bújok el szép csendesen.
Te sem jársz erre tudom.
De jól esik, hogy mégis….
Ha azt gondolom.
Idehozom a csöndbe zűrös életem.
Lehalkítja egészen, ez a hely nekem.

Szeretek itt,
mert bármikor várhatok Valakit…
Senki sem tudja mit gondolok,
amikor ezen a helyen vagyok.
Átnézem lassan a „barna dobozt”…
Kiveszem mindig azt, ami rossz.
Megsimogatom, hogy jobbá tegyem,
hiszem, hogy szelídít a két kezem….
Itt ez a hely, a búvóhelyem.
Nem talált meg itt még senki sem.
Nehéz a csomag, mit cipelek….

Mindennap hamis álomhegyek benne..
Bárcsak egy is, valóság lehetne!
Itt ez a hely, ez kell énnekem!
Hogy holnap is legyen még életem….

2009. december 27.

Hull' a hó...

Csillag szállt alá
a tintakékben.
Fehérre hullott
csillogva, csendben…
Csillámport szórt
a tájra, mesés hóvarázsa,
lopakodott lassan
éji hollószárnya.
Puha hótakarót
borított magára,
kerek holdvilágot
csalt a magasságba.
Éji csend borult
az egész világra…

Búcsú...

Melléd ülök kicsit, búcsúzóul…
Szeletelt lelkedre pihen szemem.

Könnyeimet el kellett rejtenem.
Ezüstös törzsedre támaszkodom,
királyi koronád mellettem pihen.
Először látlak feküdni csendesen.
Rügybefakadt ágad kapaszkodna még,
de több diót nekünk, már nem terem.
Üres helyedre fényözön szökött,
szellő csúszott akadálymentesen,
ahogy hatalmas törzseddel dőltél
a zsenge fövenyre vízszintesen.
Reggel Rigók jönnek majd keresve,
torkukon csivittel, diófalesre.

De…

Sudár vessző simul a sarokban,
az ereszcsatornáig éppen.

Csőhöz érve, hajladozik picit,
holnap már a helyeden áll szépen.
Új király lesz, a kertben remélem.
Harangszóra a tájat vigyázza.
Szilárdan tör égnek rügyfeje,
hogy kiteljesedjen majd egészen,
méregzöld koronaékszere.
Törzse csak perceket számlál soká’,
az évhez hízni, nőni kell még.
Cseperedni fog, ahogy te is rég.

Lábai előtt fekszel, s ő figyel.
Bár lenéz rád, mégis tisztelettel:
Egy véd diófa lelke búcsúzott.
Fiatal testben éled majd megint.
Fűrészporhamvaiba szél kapott.
Ágbogas koronád karolva melletted,
most nagyon magam vagyok…

Amikor...

Amikor azt mondtad jövök,
valahogy megrezzent a vállad.

Már akkor sírtam, könny nélkül utánad.
Az ajtó sem nyikorgott úgy, mint máskor,
minden fájdalmas távozáskor…

Visszafojtotta a hangot, mint én azt a kérdést.
Hallod?.....Jövök, mondtad. Mikor?

Kérdeztem volna, de nem engedte az érzés,
az előtte eltelt óra…
Csendben engedtelek utadra:

Még felágaskodtam egy csókra.
Végigsimítottam arcodon,
s hogy elhagytál akkor engem, már tudom.

Árnyékunk összeölelkezet...

Miért a nem,
ha a szemed igen…
Nem kérdezem.
Elmondod majd,
talán a sétán,
az úton…
Talán máskor
és máshol,
nem tudom.
Érzem,
hisz nem fogtál kézen.
Csak ballagtunk
egymás mellett némán,
lábunk vezetett…
Beszélt a csend
kettőnk helyett…
Szívemben halkan
dúdoltak hangjegyek,
valami dallam sikeredett…
És felülkerekedett.
az emlék.
Lelkembe égett
csendes délutánok,
aztán a makacs hallgatás,
amit utálok…Nem rég…
Cipőm se kopogott
a járdán,
és nem köszönt ránk
a szivárvány.
Csak követtük
a macskaköveket…
Árnyékunk már
összeölelkezett,
és megtalálta
kezem a kezed:
Ujjaink mondták
az üzenetet.
A félreérthetetlent,
a végsőt,
a szemedből igézőt:
Hogy maradjak veled…

Holdmacska...

Nyávog a Hold ablakomnál
Láttam árnyát, ahogy kinn áll.
Nyitott tenyerét is éppen,
ahogy suhint csillagfényben…
Hogy, milyen a tenyere?
Fényesen fehér az Te!
Meg egy kicsit hideg is
Párát lehelt az ablakra
ujjaival ott matatva:
Takarja a lényegét…
Nem láttam mást, hallga’ zajra.
Nyávog a Hold? Ebugatta!
De hát nem is Holdtenyér az,
ami ablakomba virraszt’.
Hanem egy kíváncsi macska!
Nem is kicsi, nagyobbacska.
Rátapadt az üveglapra,
és most nyávog ott ragadva.
Mancsával az ablakrésbe’,
tülekedett volna már be…
Felriadva Holdnak láttam,
ahogy kandikált be bátran…
Holdnak hangját kitaláltam,
álmodtam a nyávogásban.

Macskapillanat...

Éjszakai zajok
Hajnali zörejek…

Félálomban, halkan figyelek.
Macska sompolyog az ablak alatt
Azt hittem, téged hallottalak.
Bedorombolt kicsit…
„Tudod én is itt lakom” képpel
Követelte a reggelit.
Smaragdzöld szemével.
Hízelgőn érvelt ébredésre,
pedig én maradnék még
gondolatban, szeretkezésre..
Elém tolta a napsugarakat,
puha mancsa tétován tapogat,
lássam, jogosan kérdi:
„Hol a reggeli falat”…
Muszájtakaróban hagytalak,
Elvitt tőlem a macskapillanat.
Szívdobbanásom ringat belül,
míg álmom estére,
megint melléd szenderül.

Téli mese...

Mese minden hópehely
Csillogva hull, jól figyelj!
Csupán azért száll a tájra
látsszék gyémánt ragyogása.
Takarót húz a világra,
minden bokorra és ágra.
Kéményekre hósapkát rak.
Házakra meg habos tetőt,
olyan mennybe menetelőt…
Sejtelmesen fénylik este
a föld hóval takart teste..
Nagyot nyújtózik alatta,
néhol ki is van takarva.
Pihe-puha pehelypaplan
ölel, ahogy hullik lassan.
Reggelre már ajtódban áll.
Szikrázva rajt’ a napsugár…
Kéri csizmád, seprűd adja,
Buzdít: Indulj, gyerünk, rajta!
Táncra hív a hólapát,
fürgén told a hóra hát!
Ez a tiszta, ékszerszikra,
Télanyóka ajándéka.
Arcod pírként kap belőle
Csípős csókot csenve tőle…
De csak addig megy a móka
míg a nap mind, fel nem oldja.
Akkor itt a mese vége,
várhatunk a jövő télre.

Macskaságok 2....

Mesebeli hóesésben
Cirmi settenkedik éppen.
Lábát emeli a hóban
prüszköl, iszkol nagyon gyorsan.
Fehér pihe bajsza végén
bandzsít rája: Ez mi? - képén.
Aztán egyre jobban hullik
ugyanaz, min talpa nyugszik.
Vajon mi lehet ez, nézi.
Bundája meg fehér, érzi.
Felnéz lássan, honnan esik
de csak sűrűn fejét lepik…
Kicsit hideg, kicsit vizes,
mégis olyan….Tündéries!
Kíváncsian billeg bajsza
nem marad hópihe rajta.
Süpped, ahogy lép előre,
borsódzik a bőre tőle…
Felugrik egy fatuskóra:
Macskaszobor lesz belőle.
Mozdulatlanságban várja,
Mi lesz még a hó után ma…

Esti hangulat...

Ritmusokat dobolt az ujjam:
Amíg a poharamért nyúltam.
Száraz martini…
Szeretem az olajbogyót benne:
Intek a pincérnek….
Még egy jó lenne!

Mellettem egy srác dobol a pulton:
Nézem, ahogy néz.
Ahogy a zenére mozog.
Minden porcikája érzi a ritmust:
Ültében imbolyog…
Jó lenne táncolni, lassút!

Mindegy hogy mire..
Csak andalogni együtt, repülni vele…

Rendelt nekem egy italt…
Nem, nekem nem kell kóla!
Maradok a martininál jéggel
és duplán:
Mutatok az olívabogyókra.
Füstös a hely, és kicsi…

Szól a zene, a vágyak üzenete…
Összecsendültek italaink,
s fülembe ivódtak dalaink.
Mert ugyanaz a nóta
csalt szemünkbe könnyet.
Meghitt pillanat volt…

Azt hittem így könnyebb!
Elengedni az időt, álmainkat:
Csak inni, míg az alkohol hat.
A sötét rejt, és elvarázsol,
de reggelre múlik a mámor:
Üres martinis üveg az asztalon…

Az egész csak álom volt, tudom!

Ünnep előtt...

Novemberi szürkületben,
ünnepi köd szállt felettem.

Aranyfényű lámpasoron
a kirakatot bámulom…

Még egy pár hét, és karácsony.
Vajon lesz-e sült kalácsom?

Lesz e pulyka, pezsgő, torta?
Egyáltalán: Karácsonyfa?!

Szeretném, ha ünnep lenne,
és valaki megölelne.

Megölelne tiszta szívvel,
nem azért, mert ezt most így kell!

Hanem azért, aki vagyok!
Elfogad, ha kifakadok…

Mellém áll, ha fáj valami.
Legyen kinek elmondani.

Ha a könnyem épp kicsordul:
Átölel és jól rám mordul:

Ne sírj hisz’ én, úgy szeretlek!
Szívem mélyére temetlek.

Jönnek lassan az ünnepek…
Semmiből ajándékhegyek.

Hogy a szokás megmaradjon:
Szeress, azon az egy napon!

Végül, majd kijózanodva,
gondolok a holnapokra..

Ünnep után, jön a „nagyböjt”.
Bűnhődik, ki jó sokat költ.

Bámulom a kirakatot..
Semmi benne, számomra ott.

Amit kérek, láthatatlan.
Mindenkiben, legbelül van.

Pénzért sehol sem kapható
a szeretet, és tiszta szó.

Ez az igazi ajándék!
Ünnep se’ kell, csak a szándék!

Remény...(?)

Múlnak a napok
Hasztalan vagyok.
Tétlenül kelek:
Nyugtot nem lelek.
Várom a Holdat:
Nappal szenvedek.
Csillagok hívnak
éjjel, védenek…
Mesére vágyom,
add hát két kezed.
Amíg vagy nekem,
nem kell féltened!

Őszi nap

Utolsót tüzel a fakult tájra,
langyos,gyengülő sugárnyalábja.
Magára húzza felhőpaplanát,
s szunnyadva néha kikandikál…
Még sárkánytüzeket hányna..
De álmot mesél a közelgő ősz,
levélringató,halk muzsikája.
Színes melírt fűz bokrokra, fákra…
Langymeleg lesz a természet tánca:
Őszt múlat, téllel a nyakába.
Dobog november zúzmarás patája:
Ködfátylat terít mindnyájunk nyakába.

Örökké...

Szökött testemből lelkem, ahogy leheveredtem.
Valóságot űzött álomvilágba, ficánkolt felettem,
s csak képzelet voltam, oly csendesen szállt…
Az idő, ott, megállt.
Néztem magam az ágyon: Milyen szép, idilli kép…
De lehetne mégis másképp?
Hogy lophatná vissza a harmóniát életembe
ez a képzelt világ?
Mi A TETT, mire mozdulna minden, ami vár.
Titok lappang valahol, kóborló lelkem keresve dalol,
hogy visszhangozzék a válasz valahol..
Talán mégis….talán hátha…
Lelkem lelkedre találna, s együtt szöknének hozzánk
egy meghitt éjszakára. Emlékszel mit mondtál nekem?
Hogy örökké…..Kedvesem!

Gondolat...

Múlik az idő…
A szürkeség nő.
Barna a férfi…
Találkozásuk,
szükségszerűen
mégis megéri.
Egymásbaolvad
a két szín szépen.
Tovatűnve:
A világmindenségben.

Akkor is

Remények foszlanak szét
a hajnali csendben.
Sziklák alatt fekszem.
Tüdőmre telepszik,
nehezen lélegzem.
Hallgatom, és félek:
Ez halotti ének…
Ólomnehezékek álmaim...
Élem az élhetetlent: Az egyedüllétet.
Nem emberi sors, de szabad a lélek!
Játszik, bújócskázik.
Hagyja, hogy higgyek:
Hogy naponta keljek…
Haladékot kapok, és adok.
De meddig űzi a holdam, a napot?
Meddig borítja palástját reám,
ha bánt a fény?
Szelídítve a fájdalmat bennem,
tudom, hogy meg kell tennem:
Visszaragyogni a hétköznapokba!

Mert az élet akkor is szép!
Kitakarom arcom mindenkinek,
hogy hiszek még…

Elmentél...

Illatod
Illan
lassan
tőlem…
Néha
naponta
mégis
érzem.
Hagyom
azonban
múlni
egészen.

Körforgás...

Ködre borult házak,
csak úgy citeráznak.
A nappali fények is
pislákolva égnek…Tompán.
Hideg szél tépáz gorombán.
Csupasz áhítattal, bókolnak a fák,
fejükön száradt lombkoronák..
Egy-két villanásra ül rajtuk madár
legtöbbje inkább tavaszi zöldre vár..

Háztetők pirosa játszik’ meleget,
füstölve kémlel fent szürke felleget.
A buja terítéktől zsíros’ föld pihen,
új élet csíráit hordozza méhiben.
Koppanó hideg a fázós házakon,
feketén károgó varjak, egy bakon….
Kattogó csőrük nem énekel,
kémények szája égre lehel.
Pincében nemesül már az aszú,
perceg az abroncsok alatt a szú…
Fekszik a palack édes terhivel,
penészvirágok díszítik ezrivel.

Megberetválkozott a föld,
Sima tarlóval tündököl a tájra,
Tél húz melírt, gőzölgő határra.
Elbűvölőn szép, az ősz halála.

Nyakán a sok ember’:Hívatlan, kilincsel…
Térdig szőlőben jár,szürettel szeptember.
Ködfátyollal takar, dohogva november…..
Puha hóban ropog,December csizmája:
Csikorogva rajzol,mély nyomot a lába.
Átlépve kezdetül,megint Januárba….

Jazz zenére...

Jó, hogy itt vagyok veled…
Ritmust dobol az ujjad,
s italod kevergeted.
Füstfelhőben az arcod,
csak a jazz zenét hallod…
De nem bánom, legyen!
Halkan szól… én is figyelem.
Elragad a ritmus, megszűnik a tér
már csakis a zene él…
Lüktet a Bourbon a fejemben, mégis iszom.
Csak a zenét ne hagyjátok abba!
És igen, kell még egy cigaretta!…
Rekedten énekel a banda,
mégis simogat borzongatva.
Átölel karod, érzem szádon az italod…
Lágyan lehelsz csókot ajkaimra,
mintha a taktus, gerincemen futna….
A zene ritmust vált újra és újra,
a jazzgitár dalba szakadt húrja sír..
Negyvenes égő sápad a pultra.
Diszkréten világít, inkább kihunyna.
Csillagot csókol a Hold az égre,
Mind idegyűltek a zenére.
Varázslatos az éjszaka,
csak hajnalban megyünk haza…
Hallgatjuk a zenét, vágyaink ígéretét.
Csillog a szemed forró a tenyered
Ezt az éjszakát együtt töltöm veled.

Festenék...

Festenék neked
ha tudnék, - színeket…
Ragyogó kék eget,
termőföldeket.
Tarkarét virágát,
cseresznyefa ágát.
Mélyzöld bokrokat,
pipitér sárgát.
Orgonásokat,
szép mályvarózsát,
hófehér szirmosat,
tűzliliom álmát.
Tulipánokat:
Simát és cakkosat.
De még madarat is,
kutyát furfangosat.
Lepkehadakat
bibéken pihenve,
szorgos hangyanépet
morzsákat cipelve.
Lefesteném neked
az egész világot
ha szíved színeit
nekem most kitárod!

Körforgás...

Ködre borult házak,
csak úgy citeráznak.
A nappali fények is
pislákolva égnek…Tompán.
Hideg szél tépáz gorombán.
Csupasz áhítattal, bókolnak a fák,
fejükön száradt lombkoronák..
Egy-két villanásra ül rajtuk madár
legtöbbje inkább tavaszi zöldre vár..

Háztetők pirosa játszik’ meleget,
füstölve kémlel fent szürke felleget.
A buja terítéktől zsíros’ föld pihen,
új élet csíráit hordozza méhiben.
Koppanó hideg a fázós házakon,
feketén károgó varjak, egy bakon….
Kattogó csőrük nem énekel,
kémények szája égre lehel.
Pincében nemesül már az aszú,
perceg az abroncsok alatt a szú…
Fekszik a palack édes terhivel,
penészvirágok díszítik ezrivel.

Megberetválkozott a föld,
Sima tarlóval tündököl a tájra,
Tél húz melírt, gőzölgő határra.
Elbűvölően szép, az ősz halála.

Nyakán a sok ember’: Hívatlan, kilincsel…
Térdig szőlőben jár, szürettel szeptember.
Ködfátyollal takar dohogva november…..
Puha hóban ropog December csizmája:
Csikorogva rajzol mély nyomot a lába.
Átlépve kezdetül, megint Januárba….

..Ó ez a pajkos szél!...

Motoz a sok levél,
szellők tánca kél.
Napsütötte zöldben
a tavaszról regél.
Harsányul halk szava.
Szellő most, szél lova,
borzolva, fúj oda.
Bársonyos szirmokat
lopkod az ostoba.
Ó ez a pajkos szél!
Szaladgál szerteszét.
Bokorról bokorra,
nyargal utcahosszra.
Hogy virgonc játékát
újra visszahozza,
táncolva suhan fel,
villanyoszlopokra.
Madarak trilláit
fűzi dallamokra,
strófáit mindenhol
ágakra aggatja.
Micsoda muzsika!
Tavasz harsonája,
libbenve száll vele,
virágsziromsága.
Mosolyog a nap fenn,
huncut hajdújára:
Melegen árad,
a megtépázott tájra.
Miatta volt minden
a zöldülő kincsen,
hogy zsenge bimbóknak
életerőt hintsen:
Szikrázó kékjéből,
végre letekintsen.

Sírom…

Sírom az ágyam, mert tudom,
benne boldogság van.
A vágy vont lepedőt reá
forró éjszakákon…
De ma már csak fekszem
a kihűlt parázson:
A hamuvá lett, lobogó lángon.

Sírom lesz ágyam a halálban.
mert elolvadtam abban a lángban,
a mindent elsöprő boldogságban.
Nem bánom, ha testemen gyolcslepedő,
tiszta szerelmet takaró szemfedő.
Igazgyöngyként guruló könnycsepp sirat
minden éjszakát, mit egykor
ebben az ágyban, együtt éltünk át….